Kicsit sok bort ittam, vallotta be interjú előtt. Nem baj, én is, vallottam vissza. Kőhalmi Zoltán humoristával a Hammer ügyfélpartiján, közvetlenül az ovációval támogatott stand-upolás után beszélgettünk a Kogart-házban.
Hammer: A ma esti fellépésedre kivételesen nem önmagadból készültél: egy sajátságos retróreklám- prezentációt láttunk. Mennyivel volt nehezebb dolgod a kommunikációs szakikkal, mint a – nem szeretném átlagosnak nevezni – dumaszínházas nézőközönséggel? Hiszen ez alkalommal a nézőid is ugyanabból élnek, mint te: abból, amit másoknak mondanak.
Kőhalmi Zoltán: Nincs két egyforma közönség. De bevallom, rosszabbra számítottam. Az, hogy egy elegáns galériában vagyunk, hogy szép ruhát kell venni, hogy viselkedni kell, hogy körben festmények vannak – ezek mind elidegenítő tényezők. Nem segítik a humoristát. A humoristát az segíti, ha van kétszáz kollégista lány, összezsúfolva egymás arcába és verejtékébe. Ha egymás torkában ül mindenki, akkor terjed a nevetés. Arra számítottam, hogy ha eltolt kisujjal fogják a borospoharakat és nézelődnek, akkor nehezebb lesz a dolog, de a közönséget érdekelte a dolog, és innentől kezdve már csak a humorista ronthat.
Nem rontottál. De nem elhanyagolható a hasonlat, így szakmából nézve a színpadra állás olyan érzés lehet, mint amikor az ember prezentációra igyekszik az ügyféltárgyalóba. Csak ott kevesebb a taps, és sokkal ritkábban nevetnek.
Egyszer találkoztam egy magát prezentáció-gurunak kiadó emberrel, aki szakmai szempontból véleményezte a fellépéseimet. Mellékszál, de tanultam tőle egy-két dolgot, főleg azt, hogy mit nem szabad elkövetni. Például, hogy ne menj a színpadra háttal a közönségnek – úgy, ahogy én például a mai előadáson fölmentem. Szintén ő mondta – és én is azt mondom – hogy mindenkitől össze kell csipegetni mindent, amit lehet. Beszélni kell bohóccal, bűvésszel, mert mindenki tud valamennyit a titokból.
A csipegetést szégyenkezve elismerjük, mi is lopunk ötleteket abból, ahogyan a fellépéseiteken olyan látványos sikerrel előadjátok magatokat. Mint például az a bizonyos első pár másodpercben történő létfontosságú, erős felütés. A különbség, hogy mi olyankor alapvetően egy terméket adunk el, és a személyes szimpátia fontos, de nem kizáró – míg a te színpadodon, ha nincs meg azonnal a közönség, bukó lehet.
Amit ti játszotok, mégis keményebb játék. Míg én el tudom viccelni, el tudom játszani azt, hogy hibáztam, ezt egy prezentáción nem lehet megtenni. A stand-upban is vannak szabályok, de mégis több a mozgástér. De ami a szimpátia megszerzését illeti, hát igen. Ha ismeretlen vagy, és úgy konferálnak fel, hogy sziasztok, itt egy srác, aki humorista – akkor valóban csak pár másodperced van arra, hogy bebizonyítsd, érdemes rád figyelni. Szerencsére idővel az ember nem nulláról indul. Ha ismert a név, akkor van egy elképzelés is: ezt láttam már, vicces volt, és most is biztos vicces lesz.
És persze neked sem volt olyan kivételes szerencséd, hogy ismerten kezdd a pályát. Mi változott az elmúlt pár évben, ami az előadásmódodat illeti? Hiszen ez egy olyan szakma, ami egyfolytában változik. Átalakul, ahogy a közönség igénye változik, és ti fellépők is hatással vagytok egymás előadásmódjára.
Hát, az elején nem létezett előadásmódom. Inkább hátráltattam a szövegértést, nagyon komoly beszédhibával és színpadi zavarral küzdöttem, mert ugye én az írás oldaláról keveredtem a stand-upba. Ha megnézem a saját hat évvel ezelőtti felvételeimet, amiket annak idején szerettek az emberek, most konkrétan kimondom: vállalhatatlannak tartom az egész előadásmódot. Az előadásmódot, nem a vicceket. Én napról napra, estéről estére tanulok. Muszáj tanulnom. Azt hiszem, aki ebben a szakmában azt mondja, „kész vagyok, én vagyok a legnagyobb”, az lehúzhatja a rolót, mert aki nem akar továbbfejlődni, annak vége van. És én nemcsak akarok, hanem KELL is, mert mind az artikulációs bázissal, mind a mozgástechnikával eléggé küszködöm. És már látható a fejlődés magamhoz képest.
Ha már jövőkép: voltál fióknak író, háttérember, poéngyáros, rádióhumorista, és közben persze apa. Hogyan tovább? Maradsz a pályán, bejön? Látod magad, harminc évre előretekintve, Buster Keaton-i magasságokban?
Mindig is humorista akartam lenni, akár azon az áron is, hogy nem feltétlenül ismert humoristaként, hanem háttéremberként dolgozom, tehát mindenképpen előretekintek. Mondjuk szerkesztőnek nagyon rossz lennék, Litkai Gergő kollégám definiált úgy, hogy humorfasiszta vagyok, mert csak azt tudom értékelni, amin én nevetek. Nagyon sok olyan humorista van, mint például Jim Carrey, akiről tudom, hogy nagyon sok embert megnevettetett már, de engem nem tud. Így, ha ő rajtam múlt volna, akkor hát: Jim, ez kevés, térj vissza, legyél csak mosógépszerelő. Ha pedig a jövőben nem engem akarnak majd az emberek a színpadon látni, akkor visszatérek az íráshoz, netán forgatókönyvet írok. De Jim Carrey akkor se leszek. Amúgy meg hát mindenki nevessen azon, amin tud.
És sokan sokfélén is nevetünk, mert vegyük például a Dumaszínházas társaságot: mindenki máshogy, másképp. Plusz, hogy nekem – bár lehet, hogy csak nekem – úgy tűnik, egyre többen vagytok. Mintha heti rendszerességgel új arc bukkanna fel a színen, csak legyen ideje megszokni az embernek. Ennyire könnyű humoristaként befutni mostanság?
Meglepően sokan mondják ezt. De sokkal többen próbálkoztak, mint ahányan bekerültek. A színvonal is változó, nem is egy egységes társulatról van szó, hanem tizenhuszonvalahány primadonnáról, akik valamilyen szinten teljesítik a maguk kis vállalását. Bárki lehet humorista, bárki kipróbálhatja, de nagyon hamar rájön, hogy nem olyan könnyű. Nekünk, akik az elején kezdtük, sokkal könnyebb dolgunk volt, mint a mostani újaknak. Akkoriban semmiféle elvárás nem volt még, gyakorlatilag ismeretlenül léptünk fel négyasztalos társaságoknak, akik teljesen lelkesen fogadtak, és apránként építettük fel a saját kis közönségünket. Ha egy kezdő most tapasztalatlanul, lepróbálatlan poénokkal, gyakorlatilag visszajelzés nélkül áll ki, ahhoz őstehetségnek kell lenni, hogy jól sikerüljön neki, mert most már mást várnak el az emberek. Ismert fellépőkhöz fogják őt azonnal mérni.
Hát, ha nem sikerül neki, esetleg beáll közénk kreatívnak. Amúgy is van ez a rögzült elképzelésem, hogy a humoristák lennének a legjobb reklámszövegírók. Nem ritkán pont azok a legütősebb reklámok, amik látszólag inkább egy humoros gegre épülnek, és mintegy kiegészítésképpen kapjuk mellé a terméket, üzenetet, miegymást. Te magad sosem gondolkodtál reklámszakmában?
Volt, amikor eljátszottam a gondolattal, de amikor lett volna erre egy lehetőségem, kiderült, hogy elölről kellene kezdenem végigjárni a ranglétrát, ahogy azt humoristaként is végigjártam. Copywriter lettem volna, és arra gondoltam, inkább ne – nem szeretnék újra nulláról a sűrű szilvalekvárban evezni. Kedvenc reklámjaim persze nekem is vannak. A „Chokito: ronda és finom”, a „Hajam most is korpás, de már nem érdekel”, nos, ezek évtizedek után is megmaradtak. Fölmerült a gondolat, hogy bárcsak ilyen reklámokat tudnék írni... aztán az ember bepillant a kulisszák mögé, és látja, hogy a reklámszakma mégsem csak ebből áll. Azt pedig már eldöntöttem, hogy nem fogok reklámban szerepelni. Megőrzöm a brand-et, amit építek, és ami én vagyok.
A brandépítésed kellően tudatos. A poénok gyártása is az? Mindnyájan hallottunk forgatókönyvírás--képletről, arra is vannak aranyszabályok, hogy miként kell felépíteni egy jó szpotot. A működő stand-upnál szóba jöhet bárminemű képlet?
Nem hiszek ebben. Tudni kell, hogy mit szabad és mit nem, bár ha valaki zseniális, akkor azt is meg tudja csinálni, amit nem szabad, méghozzá úgy, hogy működik. Viszont magában a humorban az a zseniális, hogy egy olyan játék, ahol elkezdődik egy mondat, és nem tudod, hogy ér véget. Ez pont nem a kötöttségről és a képletről szól, nincs Windows Poénvarázsló, ami magától negyvenkét viccet megcsinál, amíg kint vagy a konyhában. Van, aki úgy ír vicceket, hogy rágja a ceruza végét, és akkor próbál valamit kiszenvedni magából, az olyan is lesz. Van dramaturgia, van a „honnan-hova-eljutni” dolog, van a témaválasztás, de CSAK ezekből nem lehet jót fölfejteni, CSAK ezeket tudva senki sem fog tudni jó viccet írni, és ez addig jó, ameddig így van. A jó poén titkát nem lehet megmagyarázni. Senki sem tudja, én sem tudom.
Ez rossz hír nagyon sok embernek, és jó a zseni humoristáknak. Záróképpen: te mindig magadról beszélsz, és ezért kvázi mindent tudunk rólad. Még a wikin is fent vagy. Mi az, amit soha nem kérdeztek meg tőled, és mégis szeretnéd elmondani magadról?
Öhm. Versenytáncoltam egy ideig, előtte még néptáncoltam is, sose mertem megkóstolni a vattacukrot és volt egy pillanat, amikor úgy gondoltam, felnőtt koromban töltőtolljavító leszek. Ugye Kádár is az volt, és sokra vitte.
