Beültünk az időkapszulába és elmentünk kirándulni. A hetvenes-nyolcvanas évekbe, egy olyan időbe, amikor még értelmes szóösszetételnek számított az, hogy kártyanaptár. Olyannyira, hogy minden fontosabb vállalat elkészítette a magáét – természetesen plakátverzióban is – a szocialista ipar és a szép nők örök dicsőségére. Tóth József Füles munkáit bemutató kiállításon jártunk, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban.
Valószínűleg ma nem lehetne ezeket az anyagokat megcsinálni. Ha eszébe is jutna egy kreatívnak, hogy bikinis vagy ruha nélküli csajokkal reklámozzon mondjuk egy csavargyárat, már valószínűleg ügynökségen belül meghalna az ötlet. Legkésőbb viszont a céges jogásznál, aki a Magyar Reklámetikai Kódex 12-es paragrafusát idézné, mely szerint: „Tilos a reklámozásban az erotika, a szexualitás öncélú – a reklám tárgya, témája által nem indokolt – felhasználása”.
De tegyük fel, hogy valahogy mégis átmegy az ötlet. A következő izgalmas pont: hogyan lehet mindezt az ügyfélnek prezentálni? „Talán már látja is lelki szemei előtt, tisztelt igazgató elvtárs, amint csinos modellünk, fekete tűsarkúban, combfixben és kombidresszben erotikusan nyújtózik, de nem ám csak úgy, a semmiben teszi ezt, hanem cégük sikertermékén, a Diána tonettszéken!” Igen, a méltán híres Szék- és Kárpitosipari Vállalat plakátnaptáráról van szó, 1983-ból. „Remek ötlet, de még egy kalapot tegyenek a kislány fejére, ne legyen már olyan alulöltözött” – kacsint az igazgató.
A régi plakátnaptárakat nézve valahogy olyan érzése van az embernek, hogy ebben a világban valahogy minden olyan egyszerű, kiszámítható és békés. A szép nőknek nincs más dolguk, mint szépnek lenni, és ezzel, úgy tűnik, bármi eladható. Szinte teljesen mindegy, hogy mi a népszerűsítendő termék: az ártatlan tekintettel felhúzott csíkos pulóver alól kibukkanó mellek például tökéletesen elmondják, hogy a Videoton termékei a lehető legjobbak a piacon. Megfigyeltem, hogy a legtöbb képen a nők szája nyitva van. Na nem nagyon, éppen csak egy picit, olyan kéjesen-csodálkozón, mintha azt mondanák: nem is tudom, hogy kerültem ide, és nahát, miért nincs rajtam ruha?! Ezeken a képeken a nők esztétikus tárgyak és az a feladatuk, hogy kicsit feldobják valamelyik halálosan unalmas, szürke nagyvállalat logóját. És igen, ezen a ponton lehetne értekezni a nők eltárgyiasításáról és egyéb, minden feministát és jóérzésű embert jogos felháborodásra gerjesztő témákról, de teljesen felesleges. Mert könyörgöm, mihez lehet kezdeni egy olyan névvel, mint Hungalu? Vagy Budapesti Bútoripari Vállalat? Képzeljük például el, hogy mit lehetett volna tenni egy Videoton plakátra? Egy tévét?!
Tanulság nincs, de jól szórakoztunk.
A kiállítás február 28-ig tekinthető meg a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban.
